nzperx

Május 35-én történt

Május 35-én történt. És így természetesen nem csoda, hogy Ringelhuth bácsi semmin sem csodálkozott. Ha egy héttel előbb esnek meg vele ugyanazok a dolgok, amelyek ma megestek, bizonyára arra gondol, hogy két-három kereke hiányzik vagy neki, vagy a földgolyónak. De május 35-én az ember a legrosszabbra is el lehet készülve.

Amellett csütörtök volt. Ringelhuth bácsi megvárta az iskola előtt unokaöccsét, Konrádot, és most kettesben sétáltak végig az utcán. Konrád gondterheltnek látszott. A bácsi ebből semmit sem vett észre, már előre örült az ebédnek.

Mielőtt azonban elbeszélésemet folytatnám, némi családtörténeti magyarázatot kell adnom. Tehát: Ringelhuth bácsi Konrád édesapjának a fivére. Mivel pedig a bácsi még nőtlen, és magányosan lakik, minden csütörtökön magával viszi az unokaöccsét iskola után. Ilyenkor együtt ebédelnek, beszélgetnek, együtt kávéznak, és a fiú csak estefelé kerül haza a szülői házba.

Ezek a csütörtökök igen mulatságosak voltak. Tudniillik Ringelhuth bácsinak nem volt felesége, aki megfőzhette volna az ebédet. És házvezetőnője vagy bejárónője sem volt. Így hát csütörtökönként csupa zagyva holmit ettek össze. Olykor főtt sonkát tejszínnel. Vagy sósperecet áfonyával. Vagy cseresznyés lepényt angol mustárral. Az angol mustárt jobban kedvelték, mint a németet, mert az angol mustár különösen erős, és úgy mar, mintha foga volna.

És mikor aztán istenigazából rosszul lettek, kinéztek az ablakon és akkorákat kacagtak, hogy a szomszédok azt gondolták: Ringelhuth gyógyszerész és az unokaöccse, sajnos, megbolondult.

Nos tehát, ott sétáltak az utcán, és a bácsi éppen ezt mondta:

- Mi lelt, öcskös?

Ekkor valaki megrántotta a kabátját. Mindketten hátrafordultak, hát, uramfia, nagy fekete ló állt előttük, és udvariasan ezt kérdezte:

- Kérem, nincs önnél véletlenül egy darab cukor?

Konrád és a bácsi a fejét rázta.

- Bocsánatot kérek az alkalmatlankodásért - mondta a nagy fekete ló, megemelte szalmakalapját, és menni készült.

Ringelhuth bácsi a zsebébe nyúlt és megkérdezte:

- Megkínálhatom cigarettával?

- Köszönöm, nem kérek - mondta a ló szomorúan -, nem dohányzom.

Szertartásosan meghajolt, elkocogott az Albert tér irányába, megállt egy csemegésbolt előtt, és kilógatta a nyelvét.

- Meg kellett volna hívnunk ebédre ezt a gebét - jegyezte meg a bácsi. - Bizonyosan éhes. - Aztán odasandított unokaöccsére, és így szólt: - Konrád, hol jár az eszed? Hiszen ide se figyelsz!

https://www.youtube.com/watch?v=f0bNFWq-upE&feature=grec_index

- Jaj, bácsi, a Csendes-óceánról kell dolgozatot írnom.

- A Csendes-óceánról? Hát ez kínos.

- Rettenetes - mondta Konrád. - Akik jól tudunk számolni, mind a Csendes-óceánt kaptuk fel. Mivelhogy, azt mondja, nincs fantáziánk. A többieknek azt kell leírniuk, hogyan épül egy négyemeletes ház. Ez persze gyerekjáték a Csendes-óceánhoz képest. De hát így jár az, aki jól tud számolni!

- Neked ugyan nincs fantáziád, édes öcsém - jelentette ki Ringelhuth bácsi -, viszont én vagyok a nagybácsid, és ez is valami. Olyan Csendes-óceánt kanyarítunk a tanár úrnak, hogy szeme-szája eláll.

Aztán egyik lábával lelépett az úttestre, másikkal fennmaradt a gyalogjárón, és így sántikált az unokaöccse mellett. Konrád is csak ember volt: elnevette magát.

A sántikáló bácsi üdvözölt egy járókelőt, s mikor az illető odébbállott, megjegyezte:

- Ördög vigye, a végrehajtó volt!

A fiú úgy nevetett, mintha csiklandoznák.

Alig érkeztek meg a bácsi lakására, azon nyomban asztalhoz ültek. Ma vagdalt szalonnás lepény volt ebédre, utána pedig hússaláta málnaszörppel.

- A régi spártaiak még a vérlevest is szemrebbenés nélkül ették - jegyezte meg a bácsi. - Hogy ízlik, fiatal barátom?

- Förtelmesen jól - felelte Konrád.

- Hja, az ember eddze magát - mondta rá a bácsi. - Katonakorunkban metéltet kaptunk heringgel, diákkorunkban pedig szaharinos rizst. Ki tudja, mi vár rátok is, mire felnőttök. Ezért hát egyél csak, fiacskám, míg kérges nem lesz a gyomrod!

Egyúttal még egy kanál málnaszörpöt loccsantott a hússalátára.

Ebéd után először is kinéztek az ablakon vagy egy negyedóra hosszat, és várták, hogy rosszul legyenek. De ebből nem lett semmi. Azután tornásztak. A bácsi felsegítette unokaöccsét a nagy könyvszekrényre, és Konrád tótágast állt a szekrény tetején.

- Várj csak - mondta a bácsi -, állj még egy kicsit tótágast!

Bement a hálószobába, kicipelte a dunnáját, és letette a könyvszekrény elé. Aztán vezényelt:

- Rajta!

És Konrád leugrott a szekrény tetejéről a padlón dagadozó dunnára.

- Nagyszerű! - kiáltott fel a bácsi. Nekiiramodott, és terpeszállásban átrepült az asztalon. Nyomban utána tompa zuhanást hallottak alulról, majd hosszan tartó csörömpölést. A bácsi megrendülten mondta:

- Ez Mühlbergék csillárja volt.

Vártak néhány percet, de senki sem kopogtatott, és nem is csöngettek.

- Mühlbergék valószínűleg nincsenek itthon - mondta Konrád.

Aztán mégiscsak csöngettek! A fiú kiszaladt, ajtót nyitott, és sápadtan jött vissza.

- A nagy fekete ló van odakint - suttogta.

- Hát jöjjön be - adta ki a parancsot Ringelhuth bácsi. Konrád bebocsátotta. A jövevény levette szalmakalapját, és megkérdezte:

- Nem zavarok?

- Szó sincs róla - nyugtatta meg a bácsi. - Tessék helyet foglalni.

- Jobban szeretek állni - mondta a ló. - Ne vegye udvariatlanságnak, de mi, lovak, nem vagyunk ülésre berendezkedve.

- Ahogy parancsolja - felelte a bácsi. - Egyébként szabad megkérdeznem, minek köszönhetjük a megtiszteltetést?

A ló nagy, komoly szemével zavart pillantást vetett mindkettőjükre.

- Önök olyan rokonszenvesek voltak nekem mindjárt az első pillanatban - mondta.

- Ön is nekünk - felelte Konrád, és meghajolt. - Igaz is, még mindig van étvágya kockacukorra?

Nem várta meg a feleletet, hanem kiszaladt a konyhába, behozta a cukrosdobozt, egyik kockát a másik után rakta a tenyerére, és a ló egy szuszra felfalt vagy negyed kiló cukrot. Aztán megkönnyebbülten fellélegzett, és így szólt:

- Ez aztán éppen jókor jött, a kutyafáját! Hálásan köszönöm, uraim. Engedjék meg, hogy bemutatkozzam: a nevem Negro Kaballo. Április végéig a Sarrasani-cirkuszban szerepeltem, mint görkorcsolyaszám. De akkor elbocsátottak, és azóta nem kerestem semmit.

- Igen, igen - mondta Ringelhuth bácsi -, a lónak is olyan a sora, mint az embernek.

- Ezek az átkozott autók! - folytatta Negro Kaballo. - A gépek teljesen tönkretesznek minket, lovakat. Képzelje csak, uram, már konflislónak is elszegődtem volna, holott tulajdonképpen gimnáziumot végzett ló vagyok. De maga a Konflislovak Szövetségének főtitkára sem tudott elhelyezni. Pedig az igazán befolyásos ló! Egyébként ez a lóbőrbe bújt rinocérosz maga is autón jár.

- Ilyen körülmények közt persze igazán már semmin se lehet csodálkozni - jegyezte meg Ringelhuth bácsi fejcsóválva.

- Ön igazán kedves ember - mondta a ló meghatottan, és bal elülső patájával a bácsi vállára csapott, hogy csak úgy porzott.

- Jaj! - ordított a bácsi.

Konrád megfenyegette ujjával a fekete lovat.

- Ha agyonlapítja a bácsikámat - mondta -, velem gyűlik meg a baja!

A ló úgy felhúzta felső ajkát, hogy kivillant fehér fogsora, és hangtalanul nevetett. Aztán nagyon udvariasan bocsánatot kért: nem akarta bántani.

- No jó - mondta rá Ringelhuth bácsi, és megdörzsölte a kulcscsontját. - De legközelebb legyen valamivel óvatosabb, igen tisztelt Negro Kaballo. Nem vagyok én ló!

- Vigyázni fogok - ígérte a ló -, én ígérem önnek, a legjobb nemzetközi görkorcsolyázó az emlősállatok között!

Aztán mind a hárman kinéztek az ablakon. A ló egyszerre csak szédülni kezdett, elsápadt az ijedtségtől, és lehunyta a szemét. Csak amikor Konrád rászólt, hogy igazán szégyellhetné magát, nyitotta fel újra lassan a szemét.

- Ki ne billenjen az ablakból - figyelmeztette a bácsi. - Még csak az kellene, hogy a lakásomból egy ló pottyanjon ki a Johann Mayer utcára.

Negro Kaballo így felelt:

- Tudja, kérem, a magamfajtának ritkán van alkalma, hogy lenézzen a harmadik emeletről. De most már nem lesz baj. Mindamellett hálás volnék, ha középre vennének. Biztos, ami biztos.

A ló tehát elhelyezkedett a bácsi és Konrád között, fejét messzire kinyújtotta az ablakon, és a szomszéd erkélyéről két fuksziát és egy begóniát tövestül-szárastul felfalt. Csak a virágcserepeknek kegyelmezett meg jószívűen.

Az utcán hirtelen pokoli lárma támadt. Ugyanis odalent egy apró emberke állt, gömbölyű, mint a golyó; kézzel-lábbal hadonászott, kövér-kurta lábaival topogott, és úgy kiabált, mintha nyársra húznák.

- Ez már mégiscsak sok! - rikácsolta felháborodottan. - Azonnal vigye el azt a lovat onnan az ablakból! Még mindig nem tudja a házirendet? Nem tudja, hogy lovakat tilos bevinni a lakásba, mi?

- Ki ez a tökmag? - kérdezte Konrád.

- Ó, csak a háziúr - felelte Ringelhuth bácsi. - Clemens Waffelbruchnak hívják.

- No de ilyen szemtelenség! - rikácsolt a kis kövér Waffelbruch úr. - Majd lesz szíves megfizetni a virágokat, amelyeket ez a gebe jogtalanul eltávolított Lehmannék erkélyéről, és felfalt! Megértette?

Erre aztán végig lúdbőrzött ám a ló fekete háta. Hohó, nem fogja tűrni a sértegetést! Megkaparintotta az egyik letarolt virágcserepet, és zsupsz! - kiejtette az ablakon. A virágcserép úgy zúgott lefelé, mintha nagyon sietős dolga volna, és nagyot puffant az ordítozó háziúr keménykalapjának kellős közepén. Waffelbruch úrnak megroggyant a térde, torkán akadt a szó, még egyszer felnézett, megemelte behorpadt kalapját, és reszketve dadogta:

- Semmi baj, nem haragszom!

Ezzel gyorsan bebotladozott a házba.

- Ha ez a fickó nem takarodik - szólalt meg a ló -, szép sorjában az egész erkélyt a kalapjára szórtam volna.

- Az aztán drága mulatság lett volna nekem - jegyezte meg a bácsi. - Menjünk vissza a szobába.

Negro Kaballo jókedvűen nyerített. Aztán visszasétáltak a szobába, és irodalmi társasjátékot játszottak, hármasban. A ló úgy nyert, mint a parancsolat. Kívülről tudta valamennyi klasszikus nevét és műveit. Ezzel szemben Ringelhuth bácsi teljesen csődöt mondott. Mint gyógyszerész tudta ugyan, hogy milyen betegségekben szenvedtek a költők, mivel gyógyították őket, és miben haltak meg, de regényeiket és drámáikat egytől egyig elfelejtette. Szinte hihetetlen: de csakugyan azt állította, hogy Schiller A harang című versét Goethe írta!

Konrád egyszerre felpattant, lapjait az asztalra szórta, odarohant a könyvszekrényhez, föltépte az ajtaját, kivett egy vastag könyvet a legfelső sorból, a szőnyegre vetette magát, és izgatottan lapozni kezdett.

- Ha nem tolakodás kérésünk - szólalt meg a bácsi -, talán volnál szíves megmagyarázni: miért rohansz el szó nélkül az asztaltól, s miért hagysz bennünket faképnél? Egyébként még egy Gotthold Ephraim Lessing-vígjátékom hiányzik. Csak annyit tudok, hogy Lessing felesége, bizonyos Eva König, gyermeke születése után nemsokára meghalt, és néhány nap múlva a gyermek is meghalt, és aztán már maga Lessing sem élt sokáig.

- Amit ön itt elmesélt, az nem éppen vígjáték - jegyezte meg gúnyosan a ló. Aztán odaszorította a pofáját Ringelhuth bácsi füléhez, és belesúgta: - Minna von Barnhelm.

A bácsi dühösen az asztalra csapott.

- Nem! Azt az asszonyt Eva Könignek hívták, nem pedig Minna von Bornholmnak!

- Ördögadta! - dörmögte a ló. - De hiszen Minna von Barnhelm nem Lessing felesége volt, hanem a vígjátékának a címe.

- Vagy úgy! - kiáltott föl Ringelhuth. - Miért nem mondta mindjárt? Konrád, add csak ide a Minna von Bornholmot.

Konrád a szőnyegen ült, a könyvében lapozgatott, és nem felelt.

- Legyen szíves, röpítse ki az unokaöcsémet egy jól irányzott rúgással a nadrágjából - kérte Ringelhuth négylábú vendégét. A ló odakocogott Konrádhoz, fogai közé kapta a gallérját, és szépen a levegőbe emelintette. De Konrád észre sem vette, hogy már nem a szőnyegen ül. S ámbár a ló a levegőben tartotta, csak lapozgatott tovább a könyvben, mintha semmi se történt volna, és összeráncolta a homlokát.

- Nem tudom megtalálni, bácsi - szólalt meg hirtelen.

- Kit? - kérdezte Ringelhuth. - A Minna von Bornholmot?

- A Csendes-óceánt - mondta Konrád.

- A Csendes-óceánt? - kérdezte a ló csodálkozva. Mivel azonban beszéd közben ki kellett nyitnia a száját, Konrád nagy puffanással a padlóra zuhant.

- Szerencse, hogy Mühlbergék csillárja már leszakadt - mondta a bácsi, és elégedetten dörzsölte a kezeit. - No, de mi lesz a Csendes-óceánnal? - Odafordult a lóhoz: - Az öcsémnek ugyanis holnapra dolgozatot kell írnia a Csendes-óceánról.

- Mert jól tudok számolni - tette hozzá Konrád savanyúan.

A ló egy pillanatig latolgatta a dolgot, aztán megkérdezte a bácsit: ráér-e délután?

- Persze hogy ráérek - felelte Ringelhuth -, csütörtökön mindig éjjeli szolgálatos vagyok a gyógyszertárban.

- Nagyszerű - kiáltott fel Negro Kaballo -, akkor gyorsan odamegyünk!

- A gyógyszertárba? - kérdezte Konrád és a bácsi szinte egyszerre.

- Ugyan kérem - mondta a ló -, természetesen a Csendes-óceánhoz. - Aztán megkérdezte: - Megengedi, hogy telefonáljak?

Ringelhuth bólintott, a ló a készülékhez lépett, leemelte a hallgatót, a horogról, tárcsázott; és ezt mondta:

- Halló! A cirkuszlovak utazási irodája? Az Óriáslóval szeretnék beszélni. Maga az? Hogy van? Mi újság? Szürkül a sörényünk? Hát persze, öregszünk. Hallgasson csak ide. Hogy jutok legrövidebb úton a Csendes-óceánhoz? Estére már vissza akarok kerülni. Hogy nehéz lesz? Ugyan, Óriásló, ne akadékoskodjék! Hogy hol vagyok? Johann Mayer utca 13. Egy jó ismerősömnél, bizonyos Ringelhuthnál. Mi? Nahát, ez nagyszerű! Hálásan köszönöm, kedves barátom!

A ló búcsúzásul háromszor belenyerített a telefonba, a hallgatót a helyére tette, megfordult, és ezt kérdezte:

- Ringelhuth úr, van maguknak az előszobában egy nagy faragott szekrényük? Állítólag egy régi szekrény, a tizenötödik századból?

- No és ha van - mondta a bácsi -, mi köze ennek az ócska szekrénynek a Csendes-óceánhoz és a maga óriáslovához?

- Azt mondta, hogy bújjunk bele abba a szekrénybe, és aztán: mindig egyenesen előre! Két óra alatt állítólag a Csendes-óceánnál vagyunk - magyarázta a ló.

- Ne ostobáskodjék - kérlelte Ringelhuth bácsi.

De Konrád, mintha megcsípték volna, kirobogott az előszobába, kinyitotta a nagy régi szekrény nyikorgó ajtaját, belemászott, és nem került többé elő.

- Konrád - kiabált a bácsi. - Konrád, te betyár!

De az unokaöccse meg se mukkant.

- Megőrülök - bizonykodott a bácsi -, miért nem felel az a kölyök?

- Bizonyosan már úton van - mondta a ló.

Erre már Ringelhuth se bírta türtőztetni magát. Kirohant, belekukkantott a szekrénybe, és felkiáltott:

- Tényleg, a szekrénynek nincsen hátsó fala!

A ló a nyomában loholt, és szemrehányóan mondta:

- Hogy is kételkedhetett benne? Másszon csak be ön is.

- Csak ön után - mondta Ringelhuth bácsi -, én itthon vagyok.

A ló tehát elülső patáival belelépett a szekrénybe. Ringelhuth tolta, ahogy csak bírta, míg végre eltűnt a szekrényben. Akkor a bácsi is nyögve utána mászott, és kétségbeesetten mondta:

- Mi fog ebből még kisülni?!